Egyesek itt nem veszik észre, hogy milyen jól élnek, én úgy érzem. Nem csak akkor, amikor hallom kedves barátaimatszidni a kormányt, hogy "rosszabul élünk, mint négy éve", mert persze ez igaz. Hazugsághegy, elkúrtuk, bírjuk ki már még azt az egy évet. Főleg azok, akik igen is jól élnek. Gondolok itt az osztály apraja-nagyjára, magamat is beleértve, igaz nem olyan nagy intenzitással.
Mert hogy is élünk mi, eltartott korosztály? Hát kérem alássan: Nekünk annyi a dolgunk, hogy hat, hét nyolc órát suliba járunk, és utána egy-két több órát tanulunk. Persze szellemi erőfeszítés ezerrel világos, de pénzügyi gondoljaink nincsenek, alénk rakják az ételt, a ruhát; alánk az ágyat, a bőrfotelt. Nézzen mindenki magába és majd utána rájön, hogy mindene megvan, ami egy normális tinédzserkorhoz kell. Sőt, néha több is.
Erre németórán jöttem rá, ahol a munkavállalás volt a téma, ezen belül ugye a fizetés. És efelett így elsiklottam én is. Nekem már természetes egyenesen, hogy a teljesen kényelmes megélhetéshez mindenem megvan. Mi lesz, hogy ha én ezt a munkámból nem tudom biztosítani magamnak, neadj isten a gyerekeimnek.
Eszti kommentje indította el a lavinát nem vitás. Ő mondta, hogy inkább legyen egy munka érdekes, mint jól fizető, inkább a hozzánk legjobban passzoló munkát válasszuk, mint a magasabb fizetést. És ez egy teljesen korrekt gondolat, így torzsájában. Csakhogy a káposzta nagyobb, mint gondolnánk. Johnny kérdsére, miszerint: "és mi leszt, ha nem tudsz belőle jó ruhákat venni?" a teljes csönd volt a felelet. Hát igen ebbe nem gondolt bele Eszti, de én sem, és valószínű, hogy nem csak ketten vagyunk ilyen tapasztalatlanok. És itt világosodott meg bennem, mi a különbség kiskorú és nagykorú között. Nagykorú az, aki függetlenítette magát a szüleitől a mindennapi megélhetés terén. Bizony. Nem az, aki szavaz, vagy akinek kiadják a piát, hanem az aki felelősségteljesen és rendszerezetten tud magáról gondoskodni.
Aggaszt egy kicsit ez a túlzott jólét engem. De komolyan. Ez a mai fiatalkorú társadalom egyik legnagyobb rákfenéje, és az olyanok is, akik ezt tudják nagyon jól sem adják fel. Természetes, hogy van mobiltelefonunk, méghozzá nem az az ötezer forintos gagyi; alapvető, hogy minden nap friss pékaru és üdítő a tízórai, hogy futja a doboz cigikre, ajándékokra, sportra, ruhára, szórakozásra, kajára, piára, ezer másra. Drágák vagyunk, és teher jól kereső szüleink vállain. Ezzel jobb lesz, ha megbarátkozunk.
És nem akarok itt előhozakodni, hogy Afrikában éheznek, pedig tehetném, de nem vagy egy hippi aktivista. Elég ha csak Magyarországon körbenézünk, például az általunk oly sokat szidott barnabőrű kisebbségek képviselőin, de akár hajléktaléan, vagy kicsiny hajlékkal rendelkezőárja honfitársainkon is. Van ilyen bőven, nem kell félni. De én úgy vélem kicsit, nem kicsit, hanem nagyon nagy botorságra vallana az a kijelentés, hogy "szar az élet itt Magyarországon" a mi szánkból. Mert nekünk nem szar.
Itt a gazdasági válság, ugye. Tegye fel a kezét, de komolyan, akit bármilyen szíriuszabb hiány ért ebben a kurva nagy gazdasági csődben! Én nem fogom feltenni, na. Pedig nem én vagyok itt a leggazdagabb HD Ready Tv ide vagy oda (igen még csak plazma TV-nk sincs). Talán nem tudta vlamelyik háztartás megvenni az új házimozit? Vagy két tizenötezres felsőről kellett lemondania valakinek? Ne értsetek félre, én sem vagyok jobb ennél de arra kérlek titeket (magamat is beleértve), hogy vegyük észre, hogy hol állunk abban a sárba süppedt gazdaságban! Vegyük észre, hogy ahogy mi élünk az igenis már-már egy túl kényelmes élet. A kínaiak güriznek bezzeg. Na és kiről terjeng az, hogy világhatalomra törnek? Hát nem a begyepesedett magyarokról, bioztosak lehettek.
Nem muszáj itt végletekeket feszegetnünk, szupercsúcs teljesítményt felmutatnunk, és gályáznunk, mint baromállat. Csak ha már jól élünk, legalább azt vegyük észre.
