Nem, itt nem Hömi könnyen beszerezhető fehér porjára utalok. Bár az is vicces. Hanem a fényes-díszes március 15.-ikei megemlékezésre, magyarítva. Hát hol is kezdjem? Mint mindig ugye, a neoliberális felfogású, mindent és mindenkit megrefolmáló "Ö néni" rendezte és állította össze. Nem mondom, hogy módjával semmien téren nem értek egyet, de vannak fenntartásaim. Bőven. Szóval oké az, hogy "ne legyünk unalmas, versmondogató, szabadságharcról évről évre ugyanúgy megemlékező iskola." Nade street dance, vagy mi a faszom? Hát ezt azért nem kéne. Magánvélemény. De sokan osztották.

Műsor eleje: himnusz, szokásos. Énekelték jónéhányan, de ahogy egy régi csángó mondás tartja: "sokan vagyunk, de nem elegen.". Én azért büszkén énekeltem, inkább ezzel mutatom meg mennyire magyar vagyok, nem a félméteres átmérőjű kokárdámmal. Ezt követték a versek, néhol énekek. Az első előadó egy szép Radnóti verset szavallt...izé olvasott fel nekünk. Igen, zavart, hogy a színpadon álló egyén zavarodottan bele-belepillant a lapjába; kiszámíthatatlan helyeken megáll, és, hogy a szeme lefele, a lapra irányul. Ha már szavalunk, tessék azt kívülről, büszkén, és a saját tehetségéhez mérten hangsúlyozottan tenni. Magát a verset nagyon találónak éreztem, és felkeltette az érdeklődésemet: "lehet, hogy most ebből valami igazán jó fog kisülni" - gondoltam, kissé naivan.

Második előadó: egy magas lány, aki énekelt kissé tájszólásosan, de azért szépen, bár itt-ott elcsukló hangon; majd egy Karinthy történetet mesélt el igazán hatásosan. Egyértelműen ez volt a jobban értékelhető, és elkezdtem érezni, azt hogy ezt a műsort még élvezni is lehet, már aki képes rávenni magát, hogy egy próbát tegyen az élvezésére. Tapsoltam is bőszen. A Karinthy-történet amúgy nagyon tanulságos, és mulattságos volt egyben, a jó előadás csak hab volt a tortán. Főleg a túlzott hazafiasság ellen való felszólalás ragadott meg, valamint a berlini történet. Mint ha csak a szívemből szólt volna az általam igen kedvelt Karinthy. Ezt követően szellemes versek, rövidebbek és hosszabbak következtek, mindegyik a hazafiasságot tűzte ki céltáblájának. A haza szeretete, az iránt táplált érzések ezáltal közvetlen és befogadható formában jelentek meg számomra. Bár amikor Laura belekezdett Mózeses mondandójába kicsit megrettentem, de mint később kiderült volt értelme annak is. Csak túl kellett volna látni azon, hogy "itt ilyeneket emlegetnek március 15.-én, hogy Mózes meg ígéret földje, miféle zsidó parádé ez?" Pedig a csattanó mindenki számára tanulságos lehet: "Az ígéret földje csak távolról szép." Bizony. Azt hiszitek, hogy Amerikában, Németországban, vagy bárhol annyival jobb lenne az élet? Korrupt a világ, ilyen szempontból a határok már régesrég egybeolvadtak. Dehát írtam én már erről több ízben is, nem akarom ismételgetni magam.

Kitűnik a vicces versek forgatagából Ebi a maga utánozhatatlan stílusával, előadásmódjával, és humorérzékével. És ezt nem azért írom, mert tudom, hogy olvasni fogja a blogomat, nyehe. Hanem azért, mert tényleg. Oké maga a vers is viccesnek született, és szerintem a modern versművészet egyik remekbeszabott darabjáról van szó, mert őszintén szólva olvastam ezeknél én már sokkal rosszabbakat is. A vers, és az előadásmód egy elválaszthatatlan egészet alkotott, egyik se lett volna teljesen egész a másik nélkül. Ennyit az egónövelésről.

Jöjjenek a kevésbé kellemes részei a műsornak, én azt mondom. Jajj, hogy ez a "tánc" most miért kellett? Mert egy végzős jár egy kitűnni látszó táncoktatásra évek óta? Mert olyan begyöpösödött fantáziahiány volt, hogy nem találtak mást? Protekció? Külön kérvény? Miért kellett elrontani az egész műsor szájízét egy ilyen tényleg neolibárális mozgáskultúra-förmedvénnyel? Mondjuk az is igaz, hogy a verseken kívül kellett valami más? Nade ez? Egy március 15.-ikei műsoron? Nekem sok belefér, de ezzel úgy vagyok, hogy nem és nem. Ez nem idevaló, majd a szalagavatón, DÖK-napon, vagy évzárón. Ott senkit sem zavar, ott táncolhatnak, vagy csinálhatnak tőlem amit akarnak, ott nyomassák a hip-hop-ot, vagy tudom is én, hogy mi volt ez. Amúgy sem vagyok ennek a tisztelője, meg élvezője, de főleg ilyenkor nem.

A másik förmedvény, aminél elhúztam a számat, hogy "jajj ne már", a "Magyarország"-nak keresztelt, Geszti által írt, Oláh Ibolya által előadott médiagenny. Érzéstelen, üres; a hazához kapcsolódó érzelmeknek semmi köze ehhez a címeres szardarabhoz. Nem az a baj, hogy zsidó írta, cigány énekli, bár ez is érdekes, de legyen ez a rasszisták baja. Ez az egész "zeneszám" egy médiaguruk által kötelező jelleggel kreált fostartály, egy radioaktív hulladék, egy képmutató, üres érzelmeket tükröző, másokról innen-onnan lekopírozott zenének nem nevezhető ősselejt, ami közveszélyes az emberiségre. Ezt előadni egy március 15.-ikei műsoron fényévekkel nagyobb baromság, mint egy hip-hop-ra epilepsziás rángásokkal előadott street dance darab. Komolyan alig bírtam végighalgatni anélkül, hogy undoromban el ne hányjam magam. És nem az éneklős csaj miatt, bár Ő sem állt épp a helyzet magaslatán. De ez nagyon rossz ötlet volt.

Így erről a sóról tökéletesen ambivalens érzelmeim keletkeztek: egyszerre érdekfeszítő és vicces, ugyanakkor szar és hányingert keltő. Mit is mondhatnék? Egy gyenge 3-as. Még így is rosszabbra számítottam.