A hétköznapok unalmasnak mondható sablonos vízfelszínét néha-néha megzavarják a tóba dobott kavicsok, de amúgy semmi. Nyugaton a helyzet változatlan. Itt nem csak az osztályközösségre, mint globális egészre gondoltam, hanem iskolára, városra, országra, világra és végső soron univerzumra is. Node ne rohanjunk el ilyesfajta végletekig, maradjunk csak a mi kis mikrovilágunkban, és nézzünk szét. Az ember ugyanaz lesz, aki volt, hiába tesz ezt meg azt; ugyanúgy viseltetik a többiek iránt. Forradalom? Lázadás? Ugyan már, kérem szépen. Nincs itt semmi sem. Csendben megy a téma, máshogy nem. És én sem, az okait tudjátok, említettem. Remélem mindenki levágta, hogy miről beszélek, sajnos kénytelen vagyok szóvirágokban, mivel neten megy az egész, nem lehet itten nevezni sem. Milyen kár.

Kivételesen most úgy érzem, hogy meg se éri az egész az ellenállást. Mert minek? Élje az életét így bazzeg, azért az én magánszférámat megvédem, de onnantól már kurvára nem érdekel, hogy mit csinál, hol van ettől eddig, mi az oka ennek meg annak. Tőlem akár randizhat személyesen a német nemzetiségi önkormányzat polgármesterével, és megbeszélhetik aljas terveiket. Nem érdekel. Ha valaki bedobna egy kavicsot, az is csak felzavarná a vízfelszínt, a cunamihoz pedig valamiféle nagyon nagy józanító kéne. De maradjunk törvényes keretek között a saját érdekünkben, én azt mondom. Ne kapjuk fel a fejünket az élet kis idegesítő apróságain, az igazságtalalnságokon, hisz televan ezzel a világ és vannak sokkal nagyobbak, és fontosabbak. Az, hogy ez a kis mikrovilágunknak bassza a csőrét az egy más dolog. Utálkozni, genyónak lenni nem tilos, sőt egyesek ezt szinte már művészetnek tekintik.

Azért én azt mondom ne vigyük ezt túlzásba, ne legyünk a "csakazértis rosszindulat" hívei, mert könnyen olyanokhoz fogunk hasonlítani, akikre nem szeretnénk. Én legalábbis nem, szóval ünnepélyesen bejelentem: túlzásba lehet vinni az utálkozást is, és egyes helyeken látom már a túlkapás csíráját, ami nem egy egészséges osztályközösség része. Én azt mondom, amíg nem homogén egészként lépünk fel a minket, mint osztályközösséget ért sérelmek ellen, addig mi ne jártassuk a szánkat ezért meg azért, ne szektázódjunk, mint az általánosban gyerekes okok miatt, vagy éppen csak mert annyira kurvára elitnek hisszük magunkat itten. Legyen osztálybéke, egyenlőség, és szólásszabadság!

Persze ezt könnyű kimondani, amikor olyan tényezők vannak, akik ezzel homlokegyenest mást gondolnak: "ne legyen béke, mert...". És jönnek a kifogások, a műbalhék tömkelege, ha valami vérlázító van, talán illene megbeszélni, vagy valahogy kimutatni, nem a szőnyeg alá söpörni az indulatokat, külön kis csoportot kialakítani és ott megvitatni. És talán még közös megoldás is születhet, és talán még a rend is helyreállhat. Mint egy érett osztályközösségben, de törődjetek bele: korántsem vagyunk mi érettek. Pedig itt vagyunk 16-17-18 éves fejjel, és egyeseket annyira mozgatnak meg a körülöttük zajló események, mint engem a művészettörténelem. Vagy annyira fals, idealizált képet vetítenek maguk elé, mint ha csak a szüleik szájbarágását böfögnék vissza. Most, hogy ez mihez képest megy, az egy másik kérdés. Tételezzük fel, hogy egy erősen idealizált szavazópolgárhoz képest, aki tisztában van az eszmékkel, a pártokkal, a lehetőségekkel, és tudja mi merre hány méter. Nem mondom, hogy én ilyen vagyok, de én szégyellem Magam emiatt. Ti nem, tudom, de hagyjatok meg abban a hitben élnem, hogy van értelme ennek az egész szarságnak.

Néha szoktam gondolkodni az élet egyhangúságán; hogy megéri e azért a nettó félév élvezhető életért egy életfogytiglan mocsárban süppednünk lefele? Megéri, haha? Itt nincs választás, nincs középút; vagy megy monoton, ritka gyöngyszemekkel az utakon, vagy nem megy sehogy. Tudjátok, el lehet húzni innen, abba lehet hagyni, de mindig élvezhetően élni senki sem tud. Az öröm pont attól szép, hogy ritka kincs, de addig is maradnak nekünk az unalmas hétköznapok.

Vagy a semmi.